Teljesen nyugodt és döglesztő hőséggel megvert napnak indult a csütörtök Asunciónban, Paraguay fővárosában, mint mindig. Élő ember ki nem lép az utcára, aki mégis szembeszáll a Nap sugaraival, az rögtön elnyeri méltó büntetését, túrázás szóba sem jöhet. Ilyenkor minden rendes paraguayo issza a “tereré-t”, ami jéghideg vízzel felöntött gyógynövénykivonat és árnyékban piheg, erőt gyűjtve a következő tízméteres sétához, de aztán inkább lemond róla az ember, még ha indián is. A terere kötelező, mindenki ezt issza a trópusi országban termoszból, kis tehénszarvból készült pohárból kortyolgatva, fém szívószálon keresztül. Nincs az a küldetés, amiért ilyenkor elhagynám a légkondi-medence kettőst, véltem elégedetten, amikor Londonban, a világ másik oldalán mégis úgy gondolta egy szerkesztő a BBC-nél, hogy téli unalmában ír valami érdekeset Paraguayról.
“Tizenkét év után újra megjelentek az óriás vizililiomok Paraguayban!”, harsogta a főcím, ugyanis 2006 óta egy darabot sem láttak, akkor kerültek egyébként a kihaló növényfajok listájára is.
Egymásra néztünk, azonnal elkezdtük bepakolni a szúnyogriasztó spray flakonját, tererét és elkezdtük szervezni a kocsit, hogy eljussunk a fővárostól mindössze 25 kilométerre fekvő Piquete Cue-be, ahol a Paraguay folyamba fut a Salado-folyó. Ez a képrázatos horgászvíz köti össze a nagy folyót az Ypacarai tóval, melynek partján Nietzsche nővére 
alapította meg a világ legárjább német kolóniáját. (persze Hans és Jürgen a megérkezés másnapján feleségül vett valami rajzfilm Pocahontas szépségű leányzót és azóta boldogan gitároznak a pálmafa alapú bajor parasztházak előtt, sok-sok kékszemű indián lurkóval gazdagítva az ország amúgy is meghökkkentő kinézetű lakosságát). Az óriás vizililiom akár másfél méter átmérőjű tányérrá nő a vízen, simán elbír egy gyereket. Budapesten a Füvészkertben van pár példány, amelyek úgy aránylanak az igazihoz, mint a szobafikusz a húsz méteres fikuszfához. Pedig ugyanaz a növény. De a Füvészkertben is nagyon érdekesek, tényleg. Emiatt gondoltuk, hogy akkor most megint valami csodásat látunk a guaraní indiánok földjén.
Ügyvéd a csomagtartóban
25 kilométer megtétele kocsival négy óra, iszonyú dugó van mindig Asunciónban. Lehet menni busszal is, de az nem visz le a folyópartra és amúgy is vidéken bonyolult a tömegközlekedés. Értelmes ember kocsit amúgy nem vezet, mert közben a folyamatos imádkozás a következő méterek túléléséért egész embert kíván. Talán a legjobban azzal érzékeltethetném, hogy milyen a forgalom Paraguayban, ha a mi minden szempontból szabványos expedíciós különítményünket mutatom be. Sofőrünk összetörte a kocsit, ezért kölcsönkért egy csúnyán leharcolt Fordot, a sofőrt ismerve a tulajdonos is eljött és kért benzinpénzt meg ebédet. A sofőr felesége meghallotta melyik havertól kérte a kocsit, múltkor vele kapta rajta részegen valamelyik helyi széplánykaptárban, tehát féltékenység miatt jött ő is. Ez pont öt, de az ügyvédünk is betelefonált, hogy valamit át akar beszélni.
Mivel a kényelem fontos és a jogi védelem se jön soha rosszul, ezért őt beraktuk a csomagtartóba. Sajnos végig fekvőrendőrök vannak az úton, így igen lestrapált állapotban került elő, de nagyjából az összes közlekedő is teljesen bolond, néha egy cementeszsák, néha több fürt banán esik elénk a veszélyesen billegő roncskamionokról. Rémálom, na és persze az utak is kellemesek, már amikor van.
Piquete Cue
Piquete Cue híres kikőtője teljes fényében ragyogott, mire odaértünk. Két aktív horgász lógatta a pecát, meg két jófogásból visszaért horgász sörözött, az unalomból félig elsűllyedt régi bárkák között. Bajuk nincs ugyanis, csak most elsüllyedtek és jól van ez így. Amúgy ennyit kell tudni a városról. Rögtön mutatták az aznapi fogást, kis közepes és hatalmas surubik mindenhol. A surubi őshal, hivatalosan a Pseudoplatystoma névre hallgat, ha jól tudom, magyarul pöttyös harcsa a neve. Hihetetlen finom ételeket készítenek belőle az én kedvencem a cauzela de surubi. Ez cserépedényben készül, a hal hófehér húsát keverik össze catupiry sajttal, borsóval, meg vendéglőtől függően egyéb friss bogyókkal, van pár az őserdőben. Igencsak laktató étel és a könnyebbek közé tartozik, mert ugye itt a 250 grammos bélszín a “lady” adag.
Kihámoztuk szegény jogi képviselőnket, kihajtogattuk és pár empanada elfogyasztása (ez ilyen sajt, sonka, hús, vagy 
ezek kombinációja tésztabatyuban, jó nagy, olcsó és tápláló) készen álltunk a vízreszállásra. Azonban szeretnék megemlíteni egy rövid közjátékot. Kikötött egy kis csónakban két sporttárs, talpig terepszínben. Persze ők is mutatták a zsákmányt, ami kisebb volt mint a rövidgatyás nyugdíjasoké. Ki is derült, hogy könyvelők, akik hétvégén járnak ki pecázni a városból. Na és miközben ezt mesélte, a kalapja alól kimászott egy százforintos nagyságú, élénkcitromsárga pók és elkezdett mászni a szemüvegén belül. Szerintem látta az arcomon, illetve nem, mert negyed centire ott volt egy nagyon élénk kinézetű állat, amelyről joggal feltételezem, hogy nagyon csúnyát csíphet. Úgyhogy oda is kapott és le is verte a szemüveget.
Az óriás vizililiomok
Gyorsan rendeltünk a hat órás túrára egy csónakot, szerencsére napfénytetővel. Az ára 120,000 guaraní, az majdnem hatezer forint benzinnel. Minden fillérjét megéri, meg csodálatos ám a lassan hömpölygő Paraguay-folyó. Mindenhol vadregényes holtágak, káprázatos pálmák és nagy sás, csodás virágok, néha csak egy-egy, máshol meg egymást érik a vízen. A parton őserdő és német telepesek birtokai váltogatják egymást. A jó germánok centire nyírják a füvet, kigazolják a pálmát és a nemzeti Pilsen sört árulják a gót betűs “Hafen” feliratok alatt. A lakosság tekintélyes része német leszármazott Paraguayban és minden tizedik beszéli is a nyelvet. Szívderítő, meg olyan kedves is, ahogy az alacsony indián legénykék vidékről tolják a kiskocsit és kiabálják, hogy “Iiiicch habe Frankfurteeeer Würtscheeen”)
Közben a lassan pöfögő bárka eléri a Salado-folyó bejáratát. Onnantól le kell állítani a motort és evezni, de szerencsére nem nekünk, mert koradélután már a negyven fokot nyaldossa a hőmérő. Innentől már néha lehet látni egy-egy surubi-t, meg persze ahogy a piranhák pörögnek, örökös zabálási mániájukban. Egyre több sásdarab is úszik, szívesen megfogná az ember vagy tépne róluk valami százszínű virágot, de nem véletlenül kajmán tető a hivatalos neve. És amúgy is: Paraguay legszebb és kisebb folyóiban tilos bármilyen motort használni és egyáltalán bántani a természetet vagy letépni bármilyen virágot. Minden kertben van pár orchida, szórakozz azokkal, otthon kergesd a kolibrit, ne a dzsungelben.
Ahogy közelebb érünk a vizililiomokhoz, minden elcsendesül, mi is. Elég pár méterre elhagyni az utolsó házat és máris a paraguayi vadvízeken járunk. Jaguár, kajmán most is van, szerencsére a gerilla indiánok inkább Kalasnyikovra cserélték a kuraréval bekent nyílvesszőket és nagyon messze tőlünk kergetőznek a határvidéken a hadseregekkel. Az őserdei folyó minden métere titkot és szépséget rejt, néha valami lehetetlenül nagy levél mögött előbukkan egy-egy helyi Matula bácsi, aztán a lerakott varsákat is elhagyjuk, amint elérjük a vizililiomok birodalmát.
Egyszercsak földöntúlivá válik a táj, mintha minden megnőtt volna vagy mi mentünk volna össze. Óriási vizililiomok
mindenhol, rajtuk a focilabdánál jóval nagyobb virágokkal, köztük csak egy vékony sávon fér el a csónak. Hatalmas a mező, sok tucat focipályányi területet borít el a vizililiom, több ezer, de lehet hogy több tízezer ilyen növény tért vissza egyszerre a tetszhalálból. Sehol senki rajtunk kívül, mintha nem is a világ egyik időszakos természeti csodája lenne, elvileg közel a fővároshoz. Aztán rájövünk, hogy annyira nem vagyunk egyedül, mert olyan furcsán emelkedik néha a hatalmas levelek között a sás, lehet hogy nem a snecik vesznek ott levegőt.
Őrtorony a paraguay-folyón
Kigyönyörködtük magunkat a mocsári paradicsomban, ahol sosem felesleges a szúnyogriasztó. Paraguay Dél-Amerika hivatalosan is egyetlen maláriamentes országa, de attól még csípnek a szemetek és nagyon. A kis, és 
igencsak növények borította ágakon evezve térünk vissza a Paraguay folyamba, ahol legnagyobb meglepetésünkre, mintha egy kis kastélyt vagy úszó tornyot vagy mit véltünk felfedezni a messzeségben. Azt azért érdemes tudni, hogy a Paraguay-folyó nem bővelkedik ipari műtárgyakban, híd sincs sok a nagy folyón, a fővárosban csak egy, meg egy másik Concepciónban, eddig összesen ennyit láttam. Mondjuk úgy, hogy szinte érintetlen a városokon kívül, a hajóforgalom ritkább, mint a Dunán, de azért Asunciónban persze nagyon pörög a kikötő.. Ahogy közelebb érünk, röffentve az ősrégi kétütemű kotyogós motort, tényleg valaki egy kis tornyot épített a folyóra. Turistákkal is találkozunk, csak van más érdeklődő is a környéken, nyugtáztuk. Itt először csodálhattuk meg kapitányunk mesterségbeli tudását, mert bármilyen fékezés nélkül, alig kikapcsolva a motort verte oda a csónak fém elejét a kis szigethez. Azt hittem el is süllyedünk, vagy eltoljuk a szigetet. De nem, csak persze össze-vissza borultunk. A torony lakható volt, senki sem lakott ott, viszont a kilátás pazar és ilyenkor a csónakosok is el tudnak adni pár szendvicset, gyümölcsöt, meg persze vizet és sört. Talán tizenöt percet bambultunk ott a napon és elindultunk vissza a kikötőbe.
Ha valami tényleg szerethető Paraguayban az az, hogy amint lemegy a Nap, kezdődhet a hússütés az “asado”. Megszámolt minket a parti csehó tulaja, majd felrakott hatunknak egy otthon vagy harminc főre elegendő farhátat, virslit, meg véreshurkát sülni a vasra. Ugye itt a legjobb húsmarha kilója sem éri el az ezer forintot és amikor megkérdeztem, hogy a hurka rizses vagy zsemlés, akkor a válasz volt, hogy húsos. Jól belakmároztunk, néztük a vizet és hálát adtunk a londoni kollégának, hogy jobban tudta, mi történik mellettünk, ami amúgy nem csoda, sőt természetes a szépséges Paraguayban.
Copyright 2019 Tucanoprod Bence Zákonyi
Hagyj üzenetet