Hogyan szerezz trópusi szigetet? (alcím: Indián lettem Paraguayban)

Akartál már valaha egy trópusi szigetet? Nos, nekem van egy, két kilométer hosszú és pár száz méter széles. Illetve nekünk van egy, azonban én lettem indián érte papíron, a többieknek már nem kellett, alanyi jogon lettek tagjai az Isla Bonita Chaco’í közösségének. Mondjuk ezt a társaságot, a velünk együtt a szigeteket lakó összesen háromszáz indián és egyéb besorolhatatlan földfoglaló családot jobb helyeken illik letagadni, de minket befogadtak. Jogállásunk hasonlít az Amerikai Egyesült Államok szerencsés rezervátumban született olajkút és kaszinótulajdonos indiánjaihoz, csak nekünk semmink sincs a csonttörő dengue-lázon, a chikungunyán, a kajmánokon, piranhákon és a kibaszott sok szúnyogon kívül. Ja, még vannak böglyök is. Viszont adót sem kell fizetnünk, nemcsak a kivételes törzsi jogállás miatt, hanem mert nincs az hivatástudó adószedő, aki a szigetekre merne lépni, ezért inkább lemondott rólunk az állam. 

Miközben ezeket a karanténsorokat írom Lisszabonból, a tulajdonostársam most is egy machetével a fogai között úszik át a kajmánok között Pachamama Jungle Georgeval a Paraguay folyó mellékágán, ami viccesnek, kalandosnak és rejtőinek hat. Pedig ez TÉNYLEG nem túlzás, hanem nekünk a hétköznap és egyben “hátha máshol vannak a piranhák” tevékenység a Danubio sziget melletti vizeken. Igen, a Duna után neveztük el az addig névtelen sziget, de ezt még kifejtem. Ha eddig gyanakodnál, hogy félrebeszélek, akkor itt a lakcím bejegyzésem (azért kell machetével fog között úszni, mert úgy nem lehet a vízben haladni, ha a kezedben van, övbe tűzve meg beakad a susnyásba és elmerülsz).

Ha véletlenül át szeretnél kelni a Chaco’i szigetet a Danubiotól elválasztó kis ágon, akkor nálad is legyen egy machete, legalább.

Hell Camp

Az élet a Danubio szigeten és minket övező szigetvilágban életveszélyes és nagyon kevesek számára hívogató. Kivéve, ha szereted élénk társadalmunkat, tehát a caña függő indián vadászokat (jó, a cracket is szeretik), de legalább a maoista gerillák messze vannak. Mi az élővilág megőrzésére vágytunk ott eredetileg és voltak jól marketingelhető ötleteink. Például “Hell Camp” néven realityshowt indítani. Aki két hétig túléli a sziget, tehát nem döglik meg, az kap egy pofás porcelánt vagy láda sört (4 euró). Az egészet közvetíteni akartuk, de a rohadt óriáskígyók, meg a vaddisznók valamiért szeretik a kamerazsinórókat szétszedni, így erről a remek projektről végül lemondtunk, kivéve a közvetítést a madarakról, mert káprázatosak. Azonban a szívünk mélyén tudjuk: senki sem élte volna túl két hétig. Az meg olyan zsenánt, mint a kaszinó hogy csak mi nyerhetünk, a versenyzők sosem, plusz a tetem hazaszállításának költségei, bár párat biztos otthagytak volna a piranháknak a kedves rokonok.

A Danubio-sziget Concepcion városával szemben van, a sokkal nagyobb Isla Bonitáról vált le, ami a még nagyobb Chaco’í szigethez tartozik. 

Tudom, hogy már énekelnéd a La Isla Bonitát, nos Madonna biztosan nem erre gondolt. Concepcion a kultúra és az emberi civilizáció végállomása. Két rendkívül érdekes vonással rendelkezik, a legszebb indián lányokkal van tele (lleno de Pocahontas) és valószínűleg itt van az egy főre eső legnagyobb szarvasmarha állomány a világon. Ha csak 18 ezer hektárod van és százezer marhád, azzal nem nagyon rúgsz labdába a környéken. A legközelebbi városok rövid bemutatásával talán még jobban meg lehet érteni, hogy milyen metropolisz is Concepcion. Háromszáz kilométerre van Filadelfia. Híresen vendégváró hely, kivéve ha az általam amúgy nagyra becsült Simon Wiesenthal Center nyomozója vagy, akkor a közelébe se menj és nagy Guten Taggal köszönj. Bahia Negra messzebb van, 700 kilométer. Ott található a világ legrettegettebb börtöne, hiszen megszökni még a szibériai Kolimából is több értelme van. Bahia Negrába csak az Aquidaban hajó jár fel, amin egy utazás maga a kaland, itt olvashatod Bede Márton leírását az útról. 

Concepcionig csak sós vízű mocsarak vannak, máshová meg nem lehet menni (úgy nehéz szökni a börtönből, hogy nincs édesvíz sehol egy csepp sem), pár állomás, azaz “Estacion” (de nem áll meg semmi) és mennonita tanya unatkozik a semmiben. És persze Pedro Juan Caballero 200 kilométerre, ez a határváros a PCC nevű brazil banda, egyben talán a világ legnagyobb bűnszervezetének határállomása, ahol a fű és a kokain eljut a mindig mókára vágyó 209 millió brazilhoz és ahol többet lövöldöznek, mint Tombstoneban, ráadásul inkább automata fegyverekkel, mint hatlövetűvel. 

De hogy sikerült beszerezni egy szigetet ebben a kétségkívül csábító, trópusi turistaközpontban?

Azt azért érdemes tisztázni, mielőtt nagyon belemennénk, hogy ez a világ egyik utolsó természeti paradicsoma. Annyi az élet, amit Európában sose láthatsz már, mert több, mint ezer éve kipusztítottuk. Végtelen számú és féle madár, hal, és erdei emlős, meg kétéltű él háborítatlanul a hatalmas Chaco mocsár vagy őserdő vagy mi területén, ez a brazil Pantanalt, Bolivia és Argentina jelentős részét is magába foglaló óriási pokoli vadon (inkább bozótos) sokáig elkerülte az emberek figyelmét. Aránylag sok turista jár erre, főleg brazilok és németek, akik madarakat figyelnek, horgászgatnak vagy csak élvezik a nyugalmat, sokan érkeznek lefelé és felfelé is jachtokkal. A közbiztonság tényleg jó, sosem fog senki sem bántani vagy zaklatni, nekünk is az orvvadászokkal, meg az analfabéta farmerokkal van bajunk, akik csak gyújtogatni tudnak. A Chaco van olyan szép, ha nem szebb, mint a Pantanal, de aztán persze jött a McDonalds meg a többiek a marhákkal, ezt mindjárt jól kifejtem. Illetve írtam itt a Chaco háborúról, ahol azelőtt szomjan haltak a katonák, hogy a csatatérre értek volna. 

First Paraguayan Immigration and Investment Consultancy

Paraguayba véletlenül sem természetet védeni kerültem, hanem bevándorlással foglalkozunk. Paraguay az egyik utolsó olyan hely a világon, ahol elérhető áron lehet adómentességet kapni bevándorlással a külföldi jövedelmekre. Illetve üres az ország, lehet jönni nyugodtan. Irodák, űrlapok, jogászok, füstüvegasztalok és a mindig késő titkárnők által magassarkúban felszolgált szar kávék között telik az életem Asuncionban, Paraguay fővárosában. Aki azonban egy kicsit is ismer, az tudja, hogy családomért akár dolgozni is hajlandó vagyok, még irodában is, de valójában teljesen más dolgok érdekelnek a szabadidőmben. Üzlettársammal ezért hosszas vágyakozás után kitaláltuk, hogy építtetünk egy hajót, mert az iroda mellett Paraguayban tulajdonképpen egy dolgot érdemes csinálni, fel és alá hajózni a végtelen és csodálatos vizeken. Egy vidéki túra alkalmával került elő a Desvars família, akik Dél-Amerika talán legtradicionálisabb folyami hajóépítő családja. A pátriárka (nemrég meghalt, Isten nyugosztalja) utolsó terve a Danubio, a legszebb hajó, amit Paraguay folyóra álmodtak. Mivel a folyón nincsenek hullámok és a sodrás is lassú, egészen különleges bárkát álmodott meg a hajómérnökök doyenje, csak szép lassan jövünk rá, hogy mekkora szerencsénk volt vele. Megegyeztünk és elkezdődött az építkezés, ami miatt egyre több időt kellett Concepcionban töltenünk. 

Mintha elfeledkeztél volna arról, hogy közben ég az őserdő

Concepcion végtelenül kedves, olcsó, romantikus és unalmas város. A legjobb, amit tehetsz, hogy bérelsz egy kocsit, kajakot vagy hajót és felderíted a környéket, valami vízeseséről ugrálsz egy kistálytiszta tóba vagy patakba. Vagy orchideák között szaladgálsz az erdőben és kurjongatsz a gyönyörtől a végtelen szépségtől megbabonázva. Ha kocsit bérelsz, akkor jól nézd meg az időjárás jelentést, mert ha leesik fél óra eső, akkor lehet hogy hetekig nem jutsz vissza. Mondom, fél óra eső miatt hetekig, mert nincsenek utak, csak vörös homokkal borított csapások. Ezért kell a hajó. És így kirándulásaink során derült ki, hogy mennyire csodás ez a vidék, és hogy milyen döbbenetes gyorsasággal írtja ki a ember a természetet maga körül. Ahová marha fér, oda repül a vörös kakas. Miközben WC papírért állsz sorba, most is gyújtogatnak már az erdőben, pusztul a növényzet, az állatok és a levegő, amit szeretnél még nem gyulladt tüdődbe engedni. Az orrunk előtt füstölt el az egyik legszebb erdő amit láttam életemben, pedig én aztán pár kontinensen bevettem már magam a rengetegbe. Szívfájdító és egyben elviselhetetlen is a látvány, de ettől még nem lett volna szigetem. 

Óriás hangyász

Azonban szükségünk volt egy kikötőre. A hajó horgonyozhatott volna Asuncionban az überelegáns Lambaré yachtklubban, de azért egy saját hely is kell és most jön az érdekes része, ha eddig kibírtad. Paraguayban a vízpart telkek tulajdonosa elviekben a haditengerészet, azonban nem használják a földeket semmire és ezért lehet FÖLDET FOGLALNI MAGADNAK. A foglalt föld tíz év múlva lesz a tiéd. Azt mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem ilyen egyszerű a dolog. Ott kell laknod, házat (tetőt) kell építened és őrizned, mert ahogy kiteszed a lábad, ott kő kövön nem marad. Ezenkívül az év szinte felében a vízparti földek víz alatt vannak, majd amikor az áradás lemegy, már csak a halálos fertőzéseket hurcibáló szúnyogokkal kell megküzdened (ha nem esznek meg a kajmánok, csípnek meg a kígyók vagy a skorpiók). Túl nagyot nem építhetsz rá, mert annak nem fognak örülni a szomszédok és persze ha a civilizációtól túl messze okoskodsz, bent a vadon közepén, akkor nem az örvösmedve fog kopogtatni az ajtódon, hanem az indián maoista gerillák, az EPP. Sokáig kerestem megfelelő helyeket, de a végére már tényleg paródiába csapott át. Egy kis vízparti telekért húszezer dollárt kért a tulaj. Mondtam neki, hogy őt amúgy nem zavarja az árazásban, hogy a telek fél méter víz alatt van? Nem zavarta, engem azonban igen, hogy a telekről persze semmilyen papír vagy telekkönyvi bejegyzés sem volt, azt intézzük el mi, ő foglalta harminc éve, azt kész. Hogyne, máris adom a pénzt cashben, elég a kézfogás, szerződés sem kell. Szóval nem találtunk semmit sem. Az átlagos vízparti telek körülbelül 35×20 méter, az amúgy pont elég is, minek több.

De egyre erősödött bennünk az érzés, hogy valamit tenni kéne a folyamatos gyújtogatások ellen és megvédeni egy

Őzike

darabot ebből a csodából. Nem kell ehhez nagy idealistának lenni. Egyszerűen csak tehetetlennek érzi magát az ember, de ha nem lépsz, akkor minden por és hamu lesz ott, ahol a térképen buja őserdő van. Tudom, hogy leszarod, mint mindent, de nem érdekel. Ha mi nem lépünk, te sosem fogsz, egy hétig érdekelt téged a dolog, most még kb egy hétig a vírus, aztán jön valami más, ilyenek az emberek, ez van. Nos, én máshogy látom. Ha tudok tenni valamit rossz dolgok ellen, akkor teszek és kész, ráadásul nem vagyok egyedül. 

Kikötő, Danubio-sziget Paraguay

És ekkor került elő a hajógyárral szemben a nagy szigetről levált kisebb sziget. Amit amúgy elborít a víz, áradáskor egy-két hektár, most viszont pontosan 17. Fantasztikusan szép a természet és mivel mezőgazdasági termelésre (legeltetésre) használhatatlan, az orvvadászokon kívül a kutyának sem kell. Nekünk viszont maga az ideális kikötőhely (a hajógyárral szemben ugye, ahol a hajót ácsolják éppen). Ezt az óriási szigetet mellettünk viszont nem lehet elfoglalni, mert van tulajdonosa a haditengerészeten kívül is, a 300 családból álló “comunidade”. Ha tőlük akarsz földet, akkor meg kell venned, be kell lépned a comunidade-ba és munkát is kell adnod a helyieknek. Ez persze nemcsak az Európából érkezett álmodozókra vonatkozik, hanem a helyiekre is. Nem véletlen, hogy rajtunk kívül senkit sem vonzott az ötlet. Apró probléma volt, hogy a szigeten amúgy benzincsempészek laktak, legalábbis az északi részén, a lá Macskajaj. De ők valamiért eltűntek később (nem is értem :D). Először a “pici” sziget déli részét akartuk csak, de aztán a communidade, tehát közösség megszavazta, hogy legyen a miénk az egész (fizessük ki), de tényleg csak megőrizhetjük a szépségét, építkezés egy kis kunyhón vagy konténerházon kívül nincs és nem is lesz. Amúgy is csak a hajón van a túléléshez elengedhetetlen légkondi. Most értem ugye vissza Európába a szigetről és az előző héten végig 42 fok volt, árnyékban és abból nem sok van, mert a Nap megtalál, bárhová bújsz. 

Egy trópusi sziget orvvadászokkal

Visszatérve az orvvadászokra, nos ezekből rengeteg van és a szigetet is használták nemcsak öldöklésre, de ott tartották a feldolgozandó bőröket, a képen egy bokorba rejtett rókaprém. Na ezt nem engedjük többet. Viszont az orvvadászok roppant gyorsak és rendelkeznek a legprimitívebb fegyverektől a legmodernebbekig, van aki megélhetés miatt gyilkol és vannak hobbimészárosok is. 

Nagyon sokáig gondolkodtunk azon, hogyan lehet ezektől megszabadulni, de a technológia azért segít. Mivel szigetről van szó, amelynek egyik oldala a hajógyár felé néz, így a biztonsági őr ott azonnal látja, ha valakit kiköt vagy átevez és már indul is a flottilla egy telefonhívásra, a haditengerészeti bázis speedboattal 3-4 percre van. És nem lennék a gazfickók helyében, amikor az Anfibios Comando, a haditengerészet különlegesei kiugrálnak pofozkodni, bár jobban szeretik az automata fegyvereket. De a sziget másik oldala, amely a Chacoi’i Isla Bonitára néz gyakorlatilag védhetetlen. Onnan beúszva (machetével és lőfegyverrel a fogak között) könnyű állatokat gyilkolni, gyújtogatni vagy kivágni a fákat. Ennek elkerülésére kamerákat helyezünk ki, amelyek folyamatosan online lesznek és napelemmel működnek, így folyamatosan követhetjük az eseményeket. A táj meg olyan szép, hogy reméljük sokan néznek majd rá a közvetítésre és szólnak, ha valami nem kellemes történik. Ha vége lesz a koronavírusnak, akkor majd kérünk is ehhez segítséget, mert egyelőre csak egy időjárásálló vadkameránk van. Az viszont mozgásérzékelős és riaszt, amint valaki elmegy előtte. Reméljük nem lopják el, de egy már van és rakjuk össze az euro centeket a következőkre. Indítunk erre valami facebook gyűjtést vagy valami, hátha van pár hasonszőrű őrült, aki segítene pár kamerát finanszírozni (170 euró/darab, de szerencsére hétről hétre egyre olcsóbbak) és nézni a trópusi csodálatos naplementét, amikor otthon már szitál a hó (vagy ónos eső).

A cikkben látható vadkamerás képek amúgy nem csak a mieink, találkoztunk egy, az Egyesült Államokban nevelkedett természetvédővel (a hajógyárban dolgozik) és ő rendszeresen tesz ki vadkamerát. Sőt, megvásárolt egy csöpp, alig 8000 hektáros ékszerdoboz területet, amin vadasparkot akar létrehozni, bár ő is csak utolsó menedéknek hívja. Innen is emelem arcmaszkom a concepcioni Gerald Durellre. 

Szóval közel egy év tervezés, vágyakozás és kölcsönkéregetés után aláírtuk a szerződést a teljes szigetről a comunidade főnökével, akit természetesen nem hívunk Csingacsguknak, egymás között sem. 

De tényleg hogy a fenében bírjuk ki azon a trópusi szigeten, ahonnan minden épeszű menekül?

Üzlettársam és nagyon kedves barátom dunai és tengeri hajóskapitány, végigkóborolta egyedül és társakkal a világot, nem újdonság neki, hogy egy trópusi szigeten kell táborozni, erőforrások nélkül. Machete, meg horgászbot van, és persze szúnyoghálós ágy a fára kötve, ez több mint elég. Én meg a balatoni nádasokban nőttem fel, Matula bácsi városi ember volt a nagyapámhoz képest. Míg másoknak csak a nyaralásról szól a Balaton, mi Colossal, Patával és a többi barátommal az éppen kiolvadt vagy már baromi hideg vízben cipeltük ki és be a horgászstégeket és álmomból felkelve is egyből kenem az epoxit a csónakokra. Nem szeretek horgászni igazán, de dolgoztam halászként a Földközi-tengeren és a dobóhálót is csuklóból terítem, szóval értünk a mocsári és vízi élethez. Elhatároztuk, hogy megvédjük a szigetet, ha valaki csak hozzányúl az állatokhoz vagy a fákhoz, akkor a levágott kezébe ültetjük a következő orchideát. 

Mi történik most a Danubio-szigeten? 

Mint írtam, nem szándékozunk semmit sem megváltoztatni. A comunidade tagjaként kötelesek vagyunk egymást megvédeni (ők minket és mi őket, egy törzs vagyunk) és ha tudunk, akkor munkát adni az iszonyú szegény és nagyon nyomorult indiánoknak. Errefelé már nem “Hola, que tal? Bien”, az alapvető kommunikáció, hanem helyette a guaraní “Mbateko? Iporã” a használatos. Szóval együtt tisztítunk egy-egy, legfeljebb másfél méter széles ösvényt a szigeten a ligetek között. Mást nem is érdemes és nem is lehet és nem is szabad. (azon röhögtünk, hogy egy heringet adunk a srácok kezébe, mint a Gyalog Galoppban rekettyést alkotni, annyira értelmetlen ott bármit is csinálni). Amíg ilyen kegyetlen ott a dzsungel, jóval fej felé ér a dzsindzsás, addig megvédi magát az erdő. Érdemes kipróbálni, elindulsz valamerre törve az utat és legfeljebb két perc után sikítva fogsz kirohanni. Igen, nagyon hülye hangja van a kajmánoknak, amikor megmozdulnak melletted és az óriáskígyók is nagy robajjal indulnak ki azokból a horrolyukaikból. Egy táborhelyet kell kitisztítani, legalább 40-50 négyzetmétert, mert különben legfeljebb óránként be kell fújnunk magunkat szúnyogriasztóval, a narancsszagú és roppant módon izzasztó, a bőrön olajos kérget létrehozó “repellentével”. A dengue nem tréfál, először túlélheted, a másodikat is megússzák páran, de a harmadiknál vér folyik a szemedből és csáó. Ha szeretnél meglátogatni, persze örömmel látunk, akár három vagy négy méterre is elsétálhatsz a hajótól, persze csak kísérővel. 

Milyen állatok laknak a Danubio-szigeten?

Nos, először is madarak minden mennyiségben (kicsik és nagyok, sólymok, kolibrik, sasok, tukánok, magyar méretx2 kócsagok és rengeteg értelmezhetetlen szárnyas, meg kárókatonák, kormoránok és pelikánok. Aztán kajmánok, békák, kígyók és bazi nagy gyíkok, leginkább a komodói sárkányokra hajazó, de annál szerencsére egy picit kisebb darabok. Vaddisznók, őzek, tapírok, hangyászok is gyakori vendégek a bozótban. Macskából minden, kivéve házi, inkább puma és jaguár. A hangyák, szúnyogok és böglyök nem szívesen látott vendégek, de hiába van nekem papírom a szigetről, az valójában az övék. És persze surubi (csak egyszer kóstold meg a lecsós surubit), törpeharcsák, sügerek (jó mérgező tüskékkel) és természetesen piranhák. Ettél már piranha levest? Csodás.

Végére hagytam a szörnyűségeket. Ezeket a kölyök kajmánokat valaki kinyírta (egy van a fotón, de többet találtam).  A sziget csúcsán találtam meg a félredobott bőröket. A húsukért és az alhasi bőrükért, csak ezt lehet a divatiparban használni, a többi része túl kemény. Szeretnél nekünk segíteni, hogy kajmán helyett orvvadászbőrből készüljön a következő fast fashion kollekció? Akkor kérlek kövesd az írásaimat itt és Facebookon! Amint túléltük a koronavírust és megint eszetekbe jut, hogy ég az őserdő, elkezdünk gyűjteni még kamerákra és akkor tök jól jönne a segítség. És láthatod te is, hogy mi lesz belőle, nem valami átláthatatlan és értelmetlen célra megy, mi örülnénk a legjobban, ha néha ránéznél a Danubio-szigetre, azért vannak a kamerák. Az biztos, hogy valami nagyon szépet fogsz látni akár nappal, akár éjjel. 

Kiegészítés. A képen harmadik társunk és a hajó fine diningért felelős mesterséfje “Pachamama” vagy “One way ticket” Jungle George 22 perc dzsungelírtás után, kedvenc hosszúnyelű machetéjével. Javallom forgatását kipróbálásra, isteni szórakozás.

Azért is akartam iderakni őt, hogy mégiscsak valami vidámsággal fejezzem be. Jungle George elmegy meló után egy megérdemelt úszásra és kurjongat, hogy menjünk, isteni a víz. Kérdezzük a helybelit:

– Vannak itt kajmánok?
– Itt aztán nincsenek kajmánok!
– Király.
Majd mutatja a tíz méterre levő túlpartot:
– Ott vannak szemben!