Egészen pontosan két lisszaboni anarchista kocsmáról van szó, az egyik közgazdasági értelemben hányt fittyet a kapitalizmus hívó szavának, a másik viszont politikailag is vörös-feketében pompázott. Mert az egyik becsületkasszás, a másikban meg csak hétpróbás, elítélt anarchistákat szolgáltak ki. Egyébként még nem akartam megírni ezeket a sztorikat, személyes érintettség miatt, de motivációt kaptam*.

Ahol annyit fizetsz, amennyit tudsz vagy akarsz

Voltál már becsületkasszás kocsmában? Igen, – feleled rá kapásból, mert mindenféle kocsmában voltál már. Pedig nem, mert olyan helyen tényleg voltál már, ahol annyit fizetsz, amennyit tudsz vagy akarsz? Na ugye. A Tejo bár ilyen hely volt. Egy nagyon öreg fado gitár művész bérelte vagy az övé volt, fene se tudja. Zenész haverjaival üldögéltek (ő hangszerjavító, meg egyetemi tanár is volt) és játszottak reggelig, mondjuk eleve hajnali egykor nyitott és kb. addig volt nyitva, amíg valakit érdekelt az ébrenlét. Az egyetlen alkalmazott, egy öreg takarítónő meg felkelt korán reggel és becsukta az ajtót. 

A helyet egészen furcsa emberek látogatták csak. Főleg zenészek, pár ki tudja honnan és hogyan odakeveredett turista, meg international sztár napszemüvegben, akik minket néztek, mi meg őket, mert ezeket valahogy az ügynökük autentikus helyre küldte eltűnni, meg töltődni. A mi, itt két magyar és rendkívül elkötelezett capoeirást jelent, akik munkából rendszeresen este 11 felé értek a Szent István templom előtti kilátós térre edzeni, mert hol máshol, ha nem az Alfámában lehet ilyet csinálni éjszaka? Néha egyedül voltunk, néha a környékbeli konzervatóriumi koleszból pár muzsikás örömzenélt és akkor fel is léptünk némi szólókkal, de tulajdonképpen mindig csak jó hangulat volt, semmi kötelesség. Megvan most is a hangulat, sőt vasárnap délutánonként már capoeira angola roda is van, de oda nem járok. Viszont játék vagy edzés után mindig Tejo bár volt a program. Zeneileg tényleg a csúcs volt, üresebb napokon is megjelent valaki, mondjuk egy sosem látott baszk, legalább 24 húros lantgéppel és gyakorolt vagy valamit játszott. Jobb napokon Mariza ugrott be a boltból hazafelé, gondolom egy liter tejjel a zacskóban vagy valamelyik angolai, brazil, sao toméi híresség tért be, csacsogni, aztán persze zenélni. Volt társasjáték is, többféle.

De most jön a java: a pult tulajdonképpen mindig tömve volt piával, mint bármelyik mezei kocsmában. Csak pincér nem volt, helyette egy tányér a pénznek. Nem mondhatnám, hogy sok vendég volt, de azért reggel három körül hétköznapokon voltunk legalább húszan. A hely simán nyereséges volt, mint kiderült az italrendelést a takarítónő intézi. A nyereségesség tényleg komoly, egészen megdöbbentő pénzeket hagytak ott emberek, pedig a portugálok sem a bő marokról híresek. 

Mivel egész nap ülve dolgozom, capoeira után gyakran hajnalig bent ragadtam a pultban ácsorogva, mert piszok kényelmetlenek voltak a székek és nyitottam a Sagreseket, meg kevertem a caipirinhát. Évekig ment ez így, jóval Lisszabonba érkezésem előtt kezdődött, de nem sokkal első elköltözésünk után változott is a helyzet. Túl népszerűvé vált, menő bloggerek írtak róla és ez egyszerűen megölte a helyet. Sztárok elmaradtak az inkognitó hiánya miatt, becsületkasszával folyamatos gondok. Amúgy most is nyitva van, rendben van, meg varázslatos helyen, csak komolyabban veszik a fizetést. 

Update: eljöttem fotózni, de ehelyett belekeveredtem egy lantkoncertbe, brazil női ének kísérettel. Este tízkor nyit mostanában, itt az oldal, érdemes lehet, persze nem ígérek semmit. De most jó a buli (20/11/2019)

Elítélt anarchisták ihatnak csak

A másik anarchista hely vagy a helye inkább szörnyű környéken van, a nagyvárosi pokol egészen jól látható tornácán, ahol most is dickensi a nyomor. Ez a történet amúgy a képzelet szüleménye, nem is történt meg, csak most találtam ki.

Szóval, 2012-ben még döngölt föld volt a padló azon a környéken a lakásokban, kevesebb volt a csöves mint most, elszórt tűből azóta is tartja a statisztikai átlagot, minden kis szögletben vagy egy tucat. Ugyanúgy a Szent György vár oldalában volt ez a kocsma, mint a Tejo bár, csak a másikon. Szinte sosem volt nyitva és most, hogy megint itt vagyok és persze mentem arra gyalog éjszaka, szóval nem is úgy tűnik, mintha valaha kinyitna, mert egy garázs van a helyén. Úgy találtam meg, hogy melóból gyalogoltam haza, hajnali kettő körül. Annyira esett az eső, mint talán sosem, elöntötte az egész óvárost, se busz, se 28-as villamos nem vitt haza. Büdös életbe nem láttam ilyet, Lisszabon történelmi főtere, a Praça do Comércio egyik oldalán ezerrel, térdmagasság felett zudult a víz a folyóból a városba be, tehát felfelé! A tér másik oldalán meg a várhegyről lefelé zubogott be a folyóba lefelé. Na mondom, hagyjuk ezt. Ehelyett elkanyarodtam a Mouraria felé és a Martim Moniz térről fel gyalog, ahol persze ugyanúgy térd felett volt a lefelé ömlő víz szintje, a szárazon is borzasztóan csúszós, kisköves utcákon és járdákon, a cél meg fent a hegy teteje. 

A Lovag utca felfelé amúgy is a helyi heroinárusok kedvenc helye, évtizedek (évszázadok) óta, nem vonzó éjszaka, ésmouraria-lisszabon-foglalthaz nappal is inkább a vadregényesség alsó, középkori szintjét súrolja. Amíg illegális volt a heroin, addig kilós téglákban árulták a Martim Moniz piacon, kis kempingasztalokról. Mióta elnézett lett ez a méreg, azóta visszavonult a piac, de pár tucat csúnyán patkányképű dealer mindig van a sikátorokban. Gondolom 1770 óta, de mindegy, tiszteljük a helyi kultúrát. Ha esett, ha nem, gyakran álldogáltak egy teljesen igénytelen, viszont semmitmondó kocsma ajtaja előtt, de bármi is lehetett volna az a hely tulajdonképpen. Mintha nem is lett volna nyitva soha, csak az ajtaja néha picit, meg fel volt húzva a redőny félig-meddig, de ritkán. Csak azért szúrt szemet, mert mindig odanéztem hazafelé gyalogolva, hogy mikor ugrik rám onnan valami szétesett őrült. És 74 volt a redőnyre festve. Lisszabon aránylag biztonságos város, de azért az igazán lepusztult helyeken körülnéz az ember.

A 74

De ezen az estén dílerek sehol, víz térdig és tajtékzik lefelé, persze velem szemben, ráadásul 7 fok. De redőny felhúzva és a hely nyitva. Azonnal, gondolkodás nélkül beugrottam az ajtón. Szokásos, lepusztult, de valójában olyan kis összeérett hely volt, mint az összes hasonló ótvar iszolda az óvárosban. Klasszikus háromnegyed ház volt az özönvíz ellenére, talán egy tucat ember, de egyből a pult felé fordultam, ahol szék volt, de csapos sehol. A falakon képek, mindenféle régi újságkivágások, meg portrék, olyan lisszaboniasan. Pultos sehol, de a helyén, ahol lennie kellett volna, az egyik kép megütötte a szemem. Olyan ismerős volt, mint amikor egy ősrégi kifakult képen nem tudod elsőre, hogy a dédpapi van vagy Vilmos császár, de ismerős mindenképpen. Aztán bevillant, Luigi Lucheni volt, aki Sissyt hasbaszúrta egy reszelővel a kompon. Rögtön mellette Mahno egyik legfélelmetesebb képe. Nem amikor a fehérekkel vagy a vörösökkel harcolt bátran a sztyeppén, hanem amikor haldoklott Párizsban szegényen, elfelejtve. Egyből hátranéztem a vendégekre, akik első pillantásra, mintha mind egy nemzetközi Tamás Gáspár Miklós/Kis János hasonmás verseny döntőjére érkeztek volna, rendszerváltó pulóverben.

Majd egy igen megharcolt arcú hölgy állt be a pult mellé és mutatta, hogy kocc.

  • Nincs kiszolgálás, magánklub.
  • De nagyon esik az eső és én szeretnék egy imperiált, por favor (személyes charm, doromboló hang). 
  • Ez egy anarchista bár (váltott kedvesebbre, mégiscsak Lisszabon, meg nő). A 74-es forradalom előtt, alatt és után elítélt, vagy perbe fogott és felmentett, de szinte mind meghurcolt anarchisták klubja, – darálta le, mint aki nem először mondja, ráadásul lisboétául, tehát úgy hangzott mint egy kozák bevásárlólista, amire csak egyféleképpen lehet reagálni:
  • Tessék?
  • Magánrendezvény! Ez a 74 bár, ha nem vagy elítélt anarchista, nem iszol.

Csönd, majd lassan hüledezve, de frissen szerzett jogaim teljes birtokára ébredve mondtam, hogy:

  • Akkor egy imperiált kérnék szépen.

Szemembe nézett (jó mélyen), elmosolyodott, majd csapolta a poharat és elém rakta.

  • Köszönöm, mennyivel tartozom?
  • Semmivel pá**

Azt hittem amúgy, hogy Lisszabon gyorsan átalakul, köszönhetően a turista hordáknak, de a turistapénz megtartja az élő kultúrát és persze van az a touch of Africa, meg carinho do Brasil is. Az, meg hogy a turisták elveszik az emberektől az élhető várost, éppen a hatalomba segíti a szélsőbalt, váratlan fejlemény, de nem először történik és nem is utoljára. És természetesen, most is vannak ilyen szórakoztató és jól elrejtett helyek, csak majd megkeresed magadnak, ha erre jársz, nem aggódom.

*a Ráday utcában van egy új korcsma, a Csapszék. Na, ott annyira jó forma a csapos, hogy még engem is ilyen történetek megírására motivál, pedig ingyen nem szeretek körmölni, ezt meg inkább majd öregen akartam megírni, de rálelkesített. 

**pá, a compadre, azaz magyarul elvtárs, csak becézve. A lisszaboni köznyelv nagyon gyakran használt kifejezése, mindenki pá. Tanárnő, az utcaseprő, meg a körzeti doktor bácsi is.